Változások a Báthoryban

Tavaszi (tiltakozó) megmozdulásomnak kezdenek beérni a
gyümölcsei. Éppen itt is van az ideje, tegyük hozzá, hiszen ősz van, de nem
csak azért.

Az első dolog, amire felkaptam a fejemet, a jobb oldali
közlekedési szabály a folyosón. Ez egy ősi szabály(a modern közlekedés őskorából), a mi időnkben is létezett
és szinte furcsa, hogy napjainkban feledésbe merült, hiszen nem csupán az
iskolai rend, fegyelem és erőszakmegelőzés miatt fontos, később a társadalomban
is létfontosságú, a városi élet velejárója, ezúttal nem a folyosón, hanem a
jardákon. Nagy kár, hogy nap mind nap nem hallani-látni legalább a szolgálatos
tanárok, diákok igyekezetét-hangját eme szabály érvényesítésére. Ami azt
illeti, Kolozsvár járdáin is megfigyelhető, hogy jópár generáció kimaradt ennek
a szabálynak az oktatása alól.

Javulnak “Báthory leánybudijai” is. Ez mindenek között
legnagyobb elégtételem. Legalább akkora, mint mikor, Patriciuval együtt,
megjósoltam a masszív leépítéseket az állami szférában. Talán túl sokat várnék,
ha arról álmodnék, hogy az Apor mindkét “végében” legyen úgy leány mint fiúbudi
is, csak azért mert ésszerű, megelőzné a kétségbeesett rohangálást, illetve a jelenlegi helyzet nem az.

A drogprevenciós kabinet tevékenysége is elképzeléseim szerint
bővült. Mára már lekerült a hangsúly a drog, mint olyan üldözéséről, hiszen a
legközömbösebb szülők is könnyen észrevették, hogy csupán ez nem teszi teljesértékűvé,
sőt, enyhén elméleti síkon maradna nagybecsű pszihológusunk, a legtöbb “füves” eset még nem függőség. Előkerült tehát a
személyiségfejlesztés, sőt, a kickbox révén “keményen” beindult az agresszivitás levezetése, az ellene való küzdelem is. Hála Istennek! Milyen jó lett volna mindezt előre
tervezetten, a szülők ötletei alapján, széleskörő elismerés mellett létrehozni.

Mindez bizonyítja azt, amiben percig sem kételkedtem, hogy a
Báthoryban Mindenki egy közös cél munkása, a gyermekeink boldogulását
szolgálja. Az iskola vezetősége érzékeny a szülők véleményére, annál inkább a
két (vagy több) gyermekesekére(mint az én esetemben). Csupán az állandó nyomás,
a bizonyítási kényszer eredményezi az időleges bénultságot, a pillanatnyi
ötletszegénységet.

Ennyi sok eredmény láttán, csupán egyetlen merész felszólalás
után, tudván, hogy egymagamban kevés vagyok (“una hirundo non facit ver”-“egy viziló nem csinál tavat” fordítottuk latinórán a tanárnő nagy bosszúságára), arra
bíztatnám fásult szülőtársaimat, ragadjanak meg minden alkalmat és szólaljanak
fel iskolánk, de főleg gyermekeink érdekében, mindegy ki mellett, vagy ki
ellen.

Mindenekelőtt tömegesen lépjenek be a Facebookra, vagy a Szülői
Szövetség honlapjára ( www.bathory-szuloi-szovetseg.ro
) iratkozzanak be és a kis vendegkönyvben írják le gondolataikat. Ez egy
parányi eszköz, de ha többen is kérjük, lehet, hogy idővel fórum, chat,
hírlevél meg szavazógép is létesül, tömegesen megszólítva a szülőket, kiküszöbölve, ilyen eszközökkel a heti
vérszegény gyűlés(melyre előreláthatólag soha nem fogok eljutni) gyenge
hatékonyságát, némelykor diktatórikus, antidemokratikus jellegét. Talán egyszer megérjük,
hogy a honlap gyermekbarát is legyen, az iskola tanulói (és nem csak)
találjanak rajta “bővebben”, netán kimerítően, őket közvetlenül érdeklő információkat(az iskola, város, ország(RO és HU)-világ szintjén zajló tényezőkről, versenyekről, ösztöndíjakről, támogatásokról stb.),  és az elért
eredményeket ne úgy kezeljék mint a Vezetők személyes érdemét, hanem mint
Mindnyájunk közös megvalósítását, hiszen az Összes Szülő pénzén és nevében
történik minden.

Fontos lenne olyan információkat is tárolni, amelyek “érkezésünk”
előtti döntésekről tájékoztatnak, amennyiben ezek minket és az utánunk érkezőket
is érintenek. Ilyen például a kolozsi telek kérdése. Hány mai szülő tudja, hol
helyezkedik közös parcellánk, mekkor a kiterjedése, milyen a formája? Mennyibe
került és milyen pénzekből fizették ki? Milyen döntési mechanizmus következtében lett megvásárolva
és mely szakértői vélemények (ingatlanfölértékelés, megvalósíthatósági
tanulmány, gazdaságossági tanulmány stb.) alapján született a döntés? Milyen biztosítékaink
vannak arra, hogy az esetleg rosszul működő döntéshozói rendszer nem határozza el
holnap, hogy a pénzünkön lakást, üzletet, luxusautót vásároljon, a gyermekek
érdekeit lobogtatva és a szülők zöme ne utólag értesüljön erről? Érzésem szerint bizonyos összeg feletti beruházásoknál az iskola összes szülői irásos vagy internetes véleményére szükség lenne.

A Sz.Sz. részére létfontosságú célnak kell lennie, hogy ne
csupán 103 lájkoló legyen a honlapon, ezeknek nagyrésze sem szülő,
feltehetőleg, hanem tanár, alkalmazott. Kb. 900 gyermek 1800 szülője és több
tízezer további báthoris közül csupán 109???

Hívjuk fel a figyelmet a kezdeményezésre, a Szövetségre,
tegyük azt Mindenkiévé. Erre a célra szívesen adnék még 5 lejt fejenként. Ti nem, barátaim?

És még ma felhívom volt osztálytársaim figyelmét a Báthory Szülői Szövetség, a honlap létére,
ha már ezt iskolán “belüli” osztálytársaim (Tibád, László, Cseh) eddig még nem tették meg.

Bár arra volt némi energiájuk, hogy engem megpróbáljanak lebeszélni
a véleménynyilvánitásról.

Visszatérés a dzsungelbe Báthoryval

Szántszándékosan meghökkentő cim, szántszándékosan tegezve Báthory. Egyesek stilust vélnek felfedezni, mások neveletlenséget. Én mindenkinek irok.

Valamikor, úgy
húsz éve, megállapítottam, hogy sokban különbözök másoktól, miközben mások
sokban hasonlítanak egymásra, olyasvalamikben amelyekben én nem hasonlítok rájuk.
Csak egy-két példát mondjak.

1990-ben létrehoztam,
forradalmárként -az erre vonatkozó igazolványt bár felajánlották,
visszautasítottam –a kolozsvári és nagybányai MADISZ-t, amely akkor ténylegesen
a magyar ifjúság összefogó erejévé vált, a végletekig betartott demokratikus
elvek mellett. Miközben én a szülőföldön maradást hírdettem és statuáltam
óriásinak tekinthető áldozatok árán is (jegyességet bontottam a már
Magyarországon levő menyasszonyommal, feldobtam ígéretes szakmai karrierremet
stb.) kettőszázezer(!!!) magyar fiatal vándorolt ki erdélyből, majdhogynem az
orrom előtt. Százával voltak, akik a magyar szervezetet csak ugródeszkának,  fedőnévnek használták, hogy Magyarországon
előnyöket (menedéket, letelepedést, állást, adományokat, segélyeket)
szerezzenek és azokkal soha el ne számoljanak szervezetünknek. Egy idő után már
azonnal felismertem, mikor egy-egy újabb egyén jelent meg nálam és különböző
meséket ötölt ki, hogy küldőlevelet, tagsági igazolványt eszközöljön ki és
azután pedig sohase lássam többé. Szánalommal telve állítottam ki ismét és
ismét az okmányokat, mindenki lelkére kötöttem, hogy visszajöjjön ám, aztán csak gyűlt bennem az  irdatlan keserűség mikor senki nem jelentkezett többé. Hát egy vér vagyunk?  Sokban különbözök másoktól, miközben mások
sokban hasonlítanak egymásra, olyasvalamikben amelyekben én nem hasonlítok rájuk. Valahogy hasonlóan jártam évekkel  később egyes kapusi napszámosokkal. Az egyezség szerint szombaton járt a heti  fizetés de hétfőn, egyetlen munkanap után többen előálltak, hogy így meg úgy,  szükségük lenne a napi keresetre mert ugye a család, a gyerekek szükségben  vannak. Lehetett ilyen kérelmet elutasítani? Sajnos, mikor másnap az illetőket  holtrészegen láttam a kocsmából kifordulni, már tudtam, hogy hibáztam, de akkor  már késő volt. Nem csoda ha végül, lelkileg megrendülve és szellemileg megtörve
visszavonultam a politikából. Érdemes kiemelni, hogy egyetlen személyes „hasznom”
tíz-tizenöt darab audiókazetta volt, köztük Dinnyés József, Koncz Zsuzsa,
Bojtorján, LGT, Piramis, R-GO…. Ezeket még ma is beteszem a kapusi 30 éves
Technics magnómba, nem mintha nem lennének meg mp3-ban is, csupán, mert kopott,
fakó hangjuk messze visszavisz az időben valahová tiszta rétekre, bátor
álmokhoz, melyekhez rajtam kívül – a tények szerint – talán senki hű nem volt
és nem is maradt.

Másik példám,
mikor közel négy év menedzselés után elszámoltam a tulajdonosoknak egy céggel,
miután önkét kértem a lemondásomat. Hetekig készitettem a leltárokat,
kimutatásokat, statisztikákat, stratégiai jelentéseket, úgy éreztem, hogy csak
úgy távozhatok nyugodtam, ha minden információt tálcán szolgáltatok utódaimnak,
munkaadóimnak. A rögeszméig vitt alapossággal, odaadással, teljes
jóhiszeműséggel tálaltam mindent, az amúgy sikeres munkám minden titkát,
részletét, eredményét, információkat, adatbázisokat, strtatégiai listákat, személyes
kapcsolatokat, és önként felajánlottam, hogy három hónapig még rendelkezésre
állok tanácsadással, információkkal, ötletekkel, tapasztalattal. Jóval az
átadási-átvételi jegyzőkönyvek elkészülte után kezdődtek a kötekedések, a jó
hirnevem tudatos rombolása. Országszerte olyan meséket hireszteltek rólam, hogy
nagy összegekkel léptem meg a cégből és nagyon rosszul gazdálkodtam. Utóbbit
utódaim állitották ezzel próbálván palástolni hozzánemértésüket. Körülöttem
százával és ezrével dőltek romba cégek, lopások, csalások erdejében jártunk és
én ismét példát statuáltam. Jó erkölcsből. Megint más voltam mint annyi más
ember. Bár tudnék az én oldalamon is emliteni példákat. Sokban különbözök másoktól, miközben mások  sokban hasonlítanak egymásra, olyasvalamikben amelyekben én nem hasonlítok rájuk. Azt hinnétek sikerült  befeketiteniük, hiszen annyi bűnöző között ki hitte volna ártatlanságomat. Nos,  mindenki elhitte. Aki csak személyesen ismert mindenki, egytől-egyig, kizárta  annak lehetőségét, hogy bármi is igaz lenne, amivel kompromittálni akartak. Sőt  partnereim kideritették, vigasztalásomra, hogy az új vezető és alkalmazottak a  távozásomat követően elkövetett kihágásaikat is a nyakamba próbálták varrni.  Rajta is vesztek mind.

Tudatosan
elhatároztam, hogy olyan életet kovácsolok magamnak, amelyben abszolút
mértékben független leszek minden politikai párttól, érdekszférától, beleértve
az RMDSZ-t is, minden egyoldalúan vagy szűken gondolkodó közösségtől, utamat egyedül járom  ha kevesebbel is kell beérjem, önállóságomat föl nem adom. Büszkén állíthatom,
hogy célomat elértem és húsz éven keresztül, mind a mai napig, megtartottam.
Míg a vállalkozói rétegek –már a kilencvenes években- valamely párt nevében
szívták az állam vérét, vagy valamely szervezet árnyékából nőttek ki adományok,
segélyek, obskurus hitelek és visszanemtérítendő összegek segítségével addig én
kemény üzleti elveket léptettem életbe a legolcsóbb, a leggyorsabb és legjobb
minőséget szállító hírében álltam, nem kevés iríggyel a hátam mögött. Jellemző
réteget képeztek a magyarajkú vállalkozók körében azok akik magyarországi
vállakozókat csaltak be üzleti társulásokba, felélvén azok pénzét. A kegyetlen
valutáris piacon, a hullámokban érkező gyilkos infláció közepette nekem fő
célom volt „tiszta” maradni minden partnerrel szeben, magyarországi
üzletfeleimet mindig utolsó centig kifizettem, bár sokszor az áru nem volt
megfelelő minőségű, vagy elévült volt, de mindennemű veszteséget magamra
vállaltam jó hírnevem megőrzése érdekében. Mind a mai napig jó kapcsolatokat
ápolok cégekkel, üzletemberekkel odaátról.

Az államtól való
függetlenségemet is megőriztem, sokszor nélkülözések árán is, de adóimat napi
pontossággal, időben és busásan kifizettem csupáncsak azért mert igy nyertem el
a lelki nyugalmamat. A kapzsi román állam mégis talált egy kiskaput, hogy
további pénzeket fejjen le rólam – és mésokról is – egy törvényt megkerülő
határozattal állitottak követeléseket, amelyekkel szemben a végletekig
harcolnom kell, de amelyeket, amennyiben vesztesként zárom a csatát, ki fogok
fizetni, bár senki ki nem fizetné őket ha az én helyemben lenne. Amint mondtam
én merőben különbözök másoktól és a törvény (illetve a birói végzést) akkor is
tisztelem, ha tévesen alkalmazzák. De erről egy külön irásban bővebben,
valószinűleg az ügy lejárta után.

Ez az a dzsungel
amelytől irtóztam, menekültem. Visszavonultam Kapusra és megtaláltam a boldogságomat
családom körében. Dolgoztunk napestig a párommal, nem volt megállás kemény
munka kellett a megélhetéshez, de azért soha nem hiányoztak meghitt családi
pillanataink. Ott éltem át bizonyára legszebb éveimet ebben a földi életben,
egymás után ringattam két gyermekemet karjaimban, becéztem, babusgattam,
etettem, itattam, pelenkáztam, ruháztam, neveltem őket. Még keményjobbikos
beállitottságú régi osztálytársam is beismerte, hogy dupla az árdemem, mert
román asszonytól -aki ő maga is megtanult magyarul- nevelek két magyar
gyermeket, ez duplán számit a népünk szaporulatában. Ez persze, a gyengébbek és
izgágábbak kedvéért, poén. Én elsősorban embereket nevelek, és csak aztán
magyarokat, olymódon, hogy a világon bárhol helytálljanak, ne csak Romániában
és Magyarországon. Megbocsájtás költözik a szivembe, azzal a kétszázezer
magyarral szemben –köztük osztálytársaim, rokonaim, jó barátaim, akiket már
húsz évvel ezelőtt is szabadnak neveltek. „Csak” nekem mondtán untig, itt
születtél, itt kell halnod…itt keresdd a boldogságod. Igaz, e „szabályt”
betartva is meg tudtam találni a boldogságomat, ITT, Erdélyben, ezért joggal
gondolhatom, hogy másoknak is sikerült volna, ha kényelemből, undorból,
önbizalomhiányból, kalandvágyból, meg ki tudja hány egyéb okból nem veszik
nyakukba a világot. Innen is látszik, hogy sokban különbözök másoktól, miközben mások
sokban hasonlítanak egymásra, olyasvalamikben amelyekben én nem hasonlítok rájuk.

Évekig azt hittem
vissza se kell térjek azok közé, akiktől annyira különbözök. Egy dolgot viszont
figyelmen kivűl hagytam. Gyermekeim elérték az iskoláskort. Kényszerűen települtem
vissza Kolozsvárra idilli fészkemből. Lányaimat a Báthoryba irattam,
legközelebb állt lakhelyünkhöz meg a szivemhez is. Már megint ez a sziv.., na
de ez is más lapra tartozik. Megint a mindenkitől eltérő gyermeteg lelkesedésem
keritett hatalmába, tegyünk meg mindent a gyermekeinkért, az iskoláért. Előléptem
az osztály barkácsolójának, függöny, betűtábla, számitógép. Minden rószaszinben
indult, egy valóban kitünő tanitó nénivel. Imádták a gyerekek, ezt már csak
érzi, tudja egy szülő. Aztán ez a tanitónéni gyesre ment és minden fölborult,
bakfis helyettes, töb havi bizonytalanság. Ősztől megjött a „megfelelő”
tanitónéni, de a gyerekeknek, főleg a nagyon érzékenyeknek mint a reám
hasonlitó lányomnak, nehéz volt az átállás, adaptáció. Talán soha nem is
sikerül egészen. Persze ez nem az új tanci hibája, ő mindent megtesz az osztály
„helyrehozataláért”, csiszolta, alakitotta módszereit is, hogy elődje útját
kövesse.

Az osztályban
mégis felütötte a fejét az erőszak amelynek egy alkalommal éppen a lányom lett
áldozata. Csúnyán megütötték. Kértük a tancit és egyben Timár Ágnes igazgatónőt
is, lépjenek fel az erőszakos megnyilvánulások ellen. Mikor az igazgatónő
belátogatott szülői értekezletünkre spontánul kijelentette, hogy „a gyermekek
otthonról hozzák az erőszakot, a tévéműsorokból tanulják”. Igy, ennyi! Tessék,
minden szülő tartsa otthon az erőszakot, kapcsolja ki a tévét. Hát, talán x%-ban
igaza van. De nagy ivben elfelejtette emliteni amit mi szülők már első naptól
tapasztaltunk az iskolában. A folyosókon száguldozó nagyobb suhancokat, akik
Istent és embert nem ismerve löknek félre az útból, törik-zúzzák a folyosókat,
termeket, vécéket, udvart, ajtót-ablakot, egymást és főleg a kisebbeket bántalmazzák,
ütik, rúgják. Mindezt pedig ország-világ és főleg az oktatók és igazgatónő szeme
láttára, a kicsik okulására. Ehhez persze hozzájön egy peches statisztika is,
ugyanis a lányom nagytöbbségében fiúkból álló osztályba került. Itt megint
kiderült, hogy sok mindenben különbözöm másoktól, miközben mások hasonlitanak
ezen dolgokban. Felháborodtam. Én egyedül. Senki más, még az igazgatónő sem.
Felháboritottak a tények és azok tudatos semmibevétele, palástolása.
Figyelemelterelés. Foglalkozzunk csak a drogprevencióval, ők ezzel vannak most
elfoglalva, nagy gondot jelent a drogfogyasztás. Bizonyára igazuk van, hála
istennek két kis gyermekemmel fogalmam sincs efféléről. De mikor a
drogprevenciót divatosnak neveztem, általános felhördülés következett. Pedig a
drogfogyasztás nyilvánvalóan sokkal újabb keletű jelenség, mint az erőszak.
Olyan ez, mintha valaki (a rendőrség) azt mondaná: most nem foglalkozunk a
közúti balesetekkel, mert el vagyunk foglalva a légi balesetekkel. Minden
statisztika azt mutatja, az előbbi nagyobb gond és bőven van mit tenni a
megelőzésben. Tehát nem hanyagolhatjuk el egyik problémát sem.

Megtaláltam a módját
a figyelemfelkeltésnek. A Youtube-ra feltett kisfilmem, az erőszak egyértelmű
bizonyitékaival (széttört, hasznavehetetlen iskolavécék) meginditotta a svéd
tanugyminisztérium munkatársát ugyanúgy, mint amerikai egyetemi tanár
barátaimat. Itthon is százak együttérzésére talált. Csupán az érintettek
reagáltak különösen. Moratóriumot hirdettek ellenem, merem remélni, hogy csupán
ellenem és nem gyermekeim ellen is, bár eltökélt szándékom, hogy nem hagyom el
emiatt a Báthory-t. Meghagyták a tancinak, hogy többé ne vegye igénybe segitségemet.
Olyan cimen, hogy eldicsekedtem vele az interneten. Mekkora öngól.  És sajnos szülők is, kiknek gyermekei az  enyémhez hasonlóan szenvednek, nélkülöznek, egypáran beszálltak. Inkább senki  ne csináljon semmit, csak világgá ne kürtölje, ha tett valamit. Mert a kolozsvári  magyarságot, a tanügyet, a Báthory iskolát ekkora meg akkora szégyen éri. Vajon  nem hallottak önkritikáról, a közösség alkotó erejéről, vagy nem ismerik „az
amit ma megtehetsz ne halaszdd holnapra”, „segits magadon, az Isten is megsegit”
igazmondásokat? Bizonyára mindent tudnak, még nálam is többet, de különböznek
tőlem, dolgokban, melyekben egymásra hasonlitanak.

Egy darabig a
portás majdnem nem mert beengedni a kapun, alaposabban igazoltatott, mint a
vámosok a kilencvenes évek elején és reszkető kézzel körmölte be hány óra hány
perckor léptem be és ki. Olyan fenyitést kaphatott, amely a munkahelye
elvesztését is kilátásba helyezhette. Az OK: egy szülő megjavitott valamit az
iskolában. „TÖBBET SEMMIT MEG NE JAVITSANAK A SzÜLŐK(AZ A BIZONYOS SZÜLŐ?)!” állhatott  a portás napiparancsában. Ne búsulj, portás pajtás, nem vagy te hibás ebben. A  hivatásos karbantartók pedig szemmel láthatóan megúszták. Azóta sem szereltek  zárat a vécéajtókra, egyebekről nem is beszélve. Pedig az év 364 napjában
fizetve vannak, a mi adóinkból, és bárki beláthatja, hogy ennyi idő alatt két
ember akár egy új iskolát is felépithetne, de kifesteni, megjavitani ajtót-ablakot
bőven lenne idő és ez nem pénz kérdése.

Az általános
úszitásnak, amely a Szülői Szövetség gyűlésein történt, enyhe visszhangjait még
kisebbik lányom tanévkezdésekor is észleltem. Két apuka büszkén mutogatta
nekem, milyen önzetlenül festették le az ajtót, fogast(persze önzetlenül el is számoltak kb. 150 lejnyi nyugtát). Elismeréssel mondtam,
hogy csupán szólniuk kellett volna és én is szivesen segitségükre sietek. De
kissé elszorult a torkom is. Hát ennyire rátartiak vagyunk. Jöjjek most elő én
is, hogy mi mindent tettem saját költségemen nagyobbik lányom osztályában, én voltam az első  tanitó nénije jobbkeze, azonkivül több mint tiz éve szpozorálom a Krajcárt és a
fizikaversenyeket jóval mielőtt a lányaim iskolás korba léptek volna(Sebestyén Árpi a
megmondhatója). Ami erőmből tellett adtam, hivalkodás és reklám nélkül. Ezekben
az emberekben mégis úgy tudatosult (tudatositották) a történtekek, mintha én a
kisfilmet kérkedésből közöltem volna. Szerencsére ők kivételek és hiszem,
felvilágosithatóak. Én továbbra is a gyermekek és az iskola szolgálatában
állok, ha erre igény van és erőmből telik mert különbözök másoktól
dolgokban, melyekben egymásra hasonlitanak.

Lelki gyötrődések
jellemzik a kolozsvári magyarságot. Nyomorul sorsában, megnyomorodott-megcsonkult
mivoltában, sorozatos megaláztatottságában szégyelli, megpróbálja elrejteni
szennyét. Inkább semmi sem történjen, csak ki ne derüljön az Igazság(hasonlit
ez a „mai rau sa nu sie”-hez?). Fantasztikus paradoxonokkal kell megküzdenie a
helyben maradottaknak. Emlékszem, volt egy idő, mikor a Bolyai Társaság, amely,
úgy-e, az önálló Bolyaiért küzdött, minden tagjának magyar vagy nyugati
egyetemen tanult a gyermeke. Hát egy ilyet nehezebb lenyelni a magyarnak, mint
például funar ártatlan marhaságait. Ezért görcsösen és reménykedve függesztjük
szemünket a (politikai és intézményi) magyar vezetőkre, hátha tesznek valamit.
Egy új, helyben-(itthon-)maradott, generáció nőtt fel. Folyik az önszerveződés.
Nagyszerű eredmény a Kolozsvári Magyar Napok pazar hangulata, kitűnő minősége.
Remélem, a Báthory Szülői Szövetség is szervezni kezd és pénzt, önkénteseket
gyűjt az iskola karbantartására, évszázados ajtók-ablakok reperálására, gyermekeink
hangulatának, tanulási körülményeinek(és ezáltal eredmányeik) javitására, névtelenül
vagy publikálva. Csak igy juthatunk ki a dzsungelből.

Bűvös kocka tanfolyam a Hajóban EKE túrával a Nyugatiba

Ki ne emlékezne a Hajóra. Arra a hajóra, amelyen híres hírhedett bakabúcsúztatónkat tartottuk. Ahol Tatama lábát törte, bár nem esett el és nem ütötte meg senki. (Pól elmesélte, hogyan történt, mert én már nem emlékeztem pontosan. Meg is kértem írja le, rövidesen beillesztem ide). Tatama időközben eltűnt, mint Fülig Jimmy a ködben, a 25 éves találkozónkon Senki elő nem kerítette.

Igen, a Durugy Pól házáról van szó, Tordán. Meleg otthont, szép családot táláltam ottjártamban. A Hajó is megújult, dícséri a gazdát. Azért neveztük hajónak, mert egyik emeleti szobából három irányba is ablak nyílik, mint a kapitányi hídról.

Azt kár is megjegyeznem, hogy Durugy Pali a Rubik kocka nagymestere, az volt már sulis korában is, mindnyájan Tőle tanultunk. Matematikát tanít Tordán mághozzá olyan jól, hogy fia, Ákos (12.-es a Báthoryban) évek óta viszi a pálmát a Kenguru és hasonló versenyeken országos, sőt nemzetközi szinten is.

Ráadásul Pól nagyszerű pedagógus is, lányaim tátott szájjal hallgatták több mint fél órán keresztül, nekem rég nem sikerült ez a performansz. Persze én is feszülten figyeltem, nagy vajtartalmú agyamnak komoly erőfeszítés volt a régi tudomány felfrissítése. Nem úgy Palinak, aki könnyedén, folyékonyan magyarázott, hiszen az elmúlt húsz esztendőben az agyát csíszolta, nem pedig aktákat tologatott mint jómagam, azon gondolkodva, hogyan rövidítse le aláírását egy iksz-szerűségre, hogy időt nyerhessen az efféle műveletek során.

Az első logikus lépésektől, forgatási technikáktól eljutottunk a “készékészé” meg a “kefike” varázsigékig és az volt az érzésem az előadás végén, hogy nagyobbik lányom már mindent ért, de a kisebbik is majdnem kirakná. Magamban nem voltam egészen biztos, de reméltem, majd ellesem én is lányaimtól.

A bakabúcsúztatónk 1983 júniusában volt (cáfoljon meg aki jobban tudja), ma 2011 január 15.-ét írunk. Érthető hát, ha látogatásom e helyen mélyen szántott a lelkemben és emlékeimben. Szó szót követett és nem csoda, hogy jó későn indultunk a Sóbányába tervezett “hivatalos” látogatásunkra (ha már Tordára látogattam, mondtam Pólnak, hogy nem szeretném kihagyni a lányaim által annyira kedvelt Sóbányát sem).

Jó három órát ültünk a föld alatt, lányaim és Pali fiai, a majdnem nagykorú Ákos és a hatéves Attila nagyon összemelegedtek, kacagásuktól zengett a Sóbánya. Együtt golfoztak, kugliztak, óriáskerekeztek, csónakáztak és… hancúroztak, rengeteget.

Igy aztán nem tehettem meg, hogy elutasítsam Durugyné Erika meghívását, hogy otthonukban költsük el az ebédet. Pali mesélt Rákhiról, aki járt nála a fiával. Ki nem fogytunk a mondanivalóból.

Jó későn búcsúztam el a Durugy családtól, de még nem volt elég. Igy adódott, hogy másnap is melléjük szegődjünk a sonkolyosi Nagy(és Kis) Magyar barlang (Pestera Unguru Mare, igen, ez a  nevük) valamint a Menyasszony fátyla vízesés(Rachitele fölött) meglátogatására (ez a tordai EKE akciója volt). Bár a lányaimnak sok volt egy kicsit a jó 250 km autózás az élmények, a szép napos idő(kivéve a barlangban) és jó levegő kárpótoltak mindenért.

 Nem állhatom meg, hogy ne említsem a nemzeti parkká és természetvédelmi területté nyílvánított Nyugati havasokban helyenként tornyosuló szemetet(képeket is közlök), melynek egy részét a (Fekete)Kőrös vetette partra de a parttól jó távolságra, kisebb barlangok bejárata előtt is megtalálható. Szerény vigasz, hogy hasonló kupacokat izraeli műemlékek társaságában is láttam.

Ide még beszúrom a mohás sorozatot, amely igen kedvemre való és ezen az kiránduláson készült. Mivel az én gépemből kifogyott az akku, a Timiével készült sok kép, ezért kisebb felbontású, netán homályos, mégis szép. ne tévesszen meg senkit a 2008-as dátum, a képek tegnapiak, de Timi nem állította be a dátumot(ami a kisebbik baj, valójában a dátum nem is kellene megjelenjen egy természetfotón).

Megegyeztünk Palival és családjával, hogy szerét ejtjük egy Tordai Hasadék-túrának is, ahol kedvemre gyűjthetek fehér köveket kapusi kertemhez, valamint a Dürgőt is meglátogatjuk alkalomadtán.

Azt hiszem bármikor és bármilyen gyakran visszatérnék Pól meleg otthonába és annak környékére, kár, hogy ilyen kutyafutta világban évi két-három alkalomnál többet nem is álmodhatunk.

Ehhez az íráshoz még visszatérek, mert most még bennem vannak a mai és a tegnapi nap fáradalmai és bizonyára sok érdekes részlet ragadt benn agytekervényeimben.

 

 

 

 

 

Cannabis

Cannabis indica – ca o tufa, are mai multe ramuri si mai multe frunze, mult mai stufoase. Atat perisorii de pe seminte cat si de pe frunze contin canabinoide (CNB) cu ewfect euforic, halucinogen (pana la 20% din planta), este interzisa ca si plantatie in RO

Cannabis sativa – Cânepa Industrială – cultivata pt. fibra și sămânța, alimentară, de foarte mult timp în RO, conținut de canabinoide 0.02% nesemnificativ, creste până la 3-4 m, are cea mai lungă și rezistentă fibră naturală

Cannabis ruderalis – cânepă sălbatică, este ca un copac, are ramificatii

http://ro.wikipedia.org/wiki/Cannabis

Szakálla volt kender, de Háza!?

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Ki gondolta volna, hogy előbb-utóbb a háza is kenderből lehet.

És lesz is. Nem csak szakállasoknak, hanem borotváltaknak, sőt kopaszoknak is.

A kender, mint alapanyag bekerül a habarcsba, a vakolatba, hőszigetelésbe, festékbe, beltéri tárgyak, kárpitok, ruhák készülnek belőle.

Bogyó nagy vízionista volt annak idején(a 90-es években), mikor a kender ruházat(kanavász) készítésébe fogott. Nagy kár, hogy -gyengesége miatt?- kikopott az illető cégből.

Ebben a fejezetben a kender sokoldalú felhasználásáról írok cikkeket, elsősorban az építkezés területén. Ezek az értekezések majd egy fejezetbe tömörülnek feleségem rövidesen megjelenő, kenderről írott, könyvében.

Az alábbi videón láthatjátok, fele sem tréfa, az amerikánusok már komolyan gondolják:

http://www.youtube.com/watch?v=i9u3X6qcJcE&feature=player_embedded

http://www.youtube.com/watch?v=il7yw0JFs5c&NR=1

Itt már le van írva a teljes tehnológia:

http://www.youtube.com/watch?v=FcctSvVFheA&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=b6eMdqJbQI4&feature=related

Idézek egy rövid összefoglalót: A Cannabis sativa, azaz a “hasznos kender” (cannabis: kender, sativa: hasznos) lágyszárú, egyéves, általában kétlaki növény, amely meleg éghajlat alatt bárhol megterem. Vad változatai 2-3 méter magasra is megnõnek, a melegházban termesztett hibridek (lámpás növények) átlagos magassága 120-180 cm. Könnyen felismerhetõ jellegzetes, fogazott leveleirõl. A cannabis sativa mellett ismerünk más kenderfajokat is, pl. a cannabis indicát vagy a cannabis africanát (egyes botanikusok szerint ezek a cannabis sativa változatai). A kender, mint haszonnövény. A kendert a történelem során számtalan célra használták. Szárának rostjából jó minõségû vászon, papír és kötél készíthetõ. A kendervászon alapanyagul szolgált a hajóvitorlák elkészítéséhez és ebbõl csinálták az elsõ Levi’s farmereket is. A kender magja proteinben gazdag, jó madáreledel, a magok sajtolásával nyert olajból pedig gyorsan száradó festékek, lakkok készíthetõk. A kender, mint gyógyszer. A növény több, mint 60 gyógyhatású anyagot tartalmaz, füvészkönyvekben gyakran említették, mint “minden bajra enyhülést adó gyógyírt”. Az USA gyógyszertáraiban 1937-ig legálisan lehetett kapni cannabiskivonatot, mint idegnyugtató szert. Mostanában is zajlik a vita a drog gyógyászati célú alkalmazása körül, a cannabis több orvos véleménye szerint alkalmas (többek között) a rákos betegek kemoterápiás kezelése során fellépõ táplálkozási nehézségek kezelésére, illetve a glaukómás betegek szemében az intraokuláris nyomás csökkentésére. A cannabis gyógyászati felhasználása mellett érvelõ oldal nyomására ma az orvosok az USA több államában kísérleti jelleggel írhatnak fel cannabist a betegeiknek. A kender, mint drog. Az ENSZ 1997-es adatai szerint világszerte kb. 141 millióra tehetõ a rendszeres cannabisfogyasztók száma (ez a világ népességének 2,45 százaléka). Indiában ma is élõ szokás a bhang, a ganja és a charas fogyasztása (ezek különbözõ cannabis-preparátumok). A világszerte használt pszichoaktív szerek között a cannabis népszerûségét tekintve a negyedik helyen áll (az elsõ három helyet a dohány, a koffein és az alkohol foglalják el – ilyen sorrendben).

(forrás: http://sativa.uw.hu, www.kender.lap.hu)

A Rendőrség Intézménye Megalázza az Adófizetőket

Reggel öt óra van és mínusz nyolc fok. Aki nem kel fel ilyenkor nem jut sorszámhoz és nem tudja autóját forgalomba iratni. Kb. tizedik vagyok a sorban, de ezt pontosan nem lehet tudni, sokan az autójukban melegednek(később én is kénytelen leszek), mások több személynek tartják a sort.

A közlekedési rendőrség ügyfélszolgálata előtt állunk, Kolozsváron, az Albac utcában. Ahogy telik az idő, úgy melegszünk össze, sorstársak, és elkezdődik a beszélgetés.

Fiatal adófizető mondja: ide egy fedél kellene, esetleg építsék be “termopánnal”, hogy ne fázzunk. Megpróbálom felvilágosítani: ide olyan kiszolgálás kellene, hogy ne kelljen ilyen korán, nyitás előtt sorban állnunk. A hivatal kapacitásának a növelése kellene, több ablak, több kiszolgáló személyzet. Végső soron, magyarázom, új vezetők kellenének, még tovább menve új kormány, új miniszterek, új gondolkodás, azaz egyáltalán: GONDOLKODÁS. A fiatal román adófizető valamit megért ebből, nem sokat. Neki “termopán” kell.

Az irónia netovábbja, hogy sorszámért állunk sorban. Majd a szám birtokában újra sorba fogunk állni és várni. Rengeteget, órákat. Fél nyolckor már több mint kétszázan vagyunk. Ennyi embert ma biztosan nem szolgálnak ki, mert péntek van, rövidnap. A program mindössze fél kilenctől egy óráig tart. Legalább száz ember áll HIÁBA.

Előadásomra egy másik hűséges adófizető vélaszol: ez nyugaton is így van. A németeknél is sorszámot adnak. Ja, azaza JAWOHL! (Ennyit ért németül, mert évek óta hozza a kocsikat).

De a németnél a sorszámot a programidő alatt kapod és szerepe csupán az, hogy ne tolongj az ablaknál, hanem kényelmesen ülj a fotelben, amíg sorra kerülsz, azaz úgy tíz percet, mondjuk.

Néhányan megértik ezt is, de nagy a hideg, lassan mozognak az agyak.

Ott áll kétszáz ember, lesújtva, megalázva az emberi butaság által. Azt hiszem olyan kormányszintű ellenőrző testület kellene, amely azonnal és véglegesen megfoszthassa állami vezető beosztásától ennek és az ehhez hasonló intézményeknek vezetőit. És SOHA az életben állami alkalmazásba ne kerülhessenek.

Végül a 17.-es számot húzom. Nem is rossz. Az ablakok nem nyílnak meg mind, legalábbis fél kilenckor, kezdéskor, nem. Jó másfél órát várok még, míg sorra kerülök, legalább most már nem idegeskedek. Tudom, hogy még ma odajutok. Aki a 80.-as szám fölött kapott sorszámot már nem lehet biztos ebben. Jó lesz ha hétfőn fölkel hajnali öt órakor.

A sok ürömbe a végén még vegyül egy adag szar is: amikor az ablaknál vagyok és éppen sorra kerülnék hátulról bejön valaki az ablak túloldalán. Megkéri a szolgálatost keressen ki neki egy iratcsomót. Szeretnék nem hinni a szememnek. Egyik RMDSz-es kolozsvári főmufti (nem László Attila volt) papírjait intézik soron kívül. Nekem persze ezt is ki kell várnom.

Erről ennyit!

500 parkolóhelyen nem fér el 200 autó

Feleken működik Kolozsvár egyetlen (városi, pardon mega(lo)poliszi) sípályája. A www.teleschi.ro (www.schiarena.ro) honlapon dicsekvő betűk hírdetik az új utat és az 500 férőhelyes parkolót, órarend 14-22. Idáig minden rendben.

Elsején este, úgy 4 és 8 között, nagyszerűen síztünk a feleki pályán. Ez volt első látogatásom és lelkesen távoztam onnan. Lelkesedésem fő oka, hogy a pálya nagyon megfelelt kisebb lányom szintjének és így folyamatosan gyakorolhatott. Másrészt nem volt zsúfoltság, sőt hét óra felé már egyáltalán nem volt sor a felvonónál. A noktürn világítás ugyan szegényes, de elégséges. A pálya nem volt jeges, sajnos néhol már kiütött a fű a sovány műhó alól, de mindezek mellett is élvezhető volt.

Ma aztán jött a hidegzuhany. Meg akartuk ismételni az élményt. Mikor úgy három óra körül odaértünk Felekre a faluban az meglehetősen keskeny út egyik oldalán vágig autók parkoltak, a szabadon maradt sávon pedig a felfelé haladók ütköztek a néhány lefelé jövővel(kérem, nyitáskor is van joga az embernek lefelé jönni) és fantasztikus dugó, káosz uralkodott. Végül megfordultunk és hanyat-homlok elmenekültünk, mielőtt végleg bele nem ragadunk a dugóba.

Közben megjelent a falu egyetlen sovány, tejfeles bajuszú rendőre. Kérdem tőle, mi történik, teli az 500 autós parkoló? Á, dehogy, mondja, csupán az emberek nem tudják, hol van és valami régen beidegződött szokás szerint parkolnak az út szélére. A sípályások a hibásak, mert nem irányítják a látogatókat! Kérdem szabad itt parkolni(még szegény helybéliek kapuit is egytől-egyig zárolták a parkoló autók), a rendőr szerint NEM! Mondom büntesse meg őket. -Hát nincsen tiltó tábla-mondja… Istenem ez nem buta, ez rendőr, méghozzá falusi.

Ime, kérem szépen, a butaság újabb győzelme. Van parkoló, de az emberek nem tudják(érdekes, nekem előző nap nem jelentett gondot megtalálni), netán lusták, önzőek és nemcsak érkezni akarnak elsőnek, hanem távozni is, sokan  “csak” szánkózni jönnek, a szánkópálya meg előbb van, másrészt nincsenek szervezők, akik a rendet(saját érdekükben) fenntartsák, így aztán a tulajdonosok csodálkozhatnak, ha a jó körülmények ellenére sincs teltház, mert a vendégek zöme megfutamodik.

Tanulság: ha fel akarunk jutni, akkor már nyitás előtt ott kell lenni, ahogy ez már Romiban szokás(legyél első, biztos, mai biztos), vagy pedig az utolsó órákra menni, nyolc óra után kevesen maradnak. Hátha nyílnak még sípályák Kolozsváron és majd a konkurrencia…

Tény, hogy mi szépen “átnyergeltünk” korcsolyára és a Főtéren kötöttünk ki. Koripályából már legalább van választék. Ezen a télen öt is üzemel a vérosban(Polus, Iulius, Cora, Billa, Főtér).

Erről ennyit!

Sunt lucruri care le spun mai clar românește

În special în domeniul administrativ și juridic mă exprim net superior românește, de aceea am deschis acest capitol al blogului. Stimati prieteni români, la cerere ofer traducerea oricărui articol al acestui blog.

Ünnepek Családban

A Valóságot leírni csak utólag lehet, ezért írok januárban az Ünnepekről.

Hosszú évek óta (majdnem azt mondtam emberemlékezet óta, de azért annyira nem vagyok még szenilis), nem volt ehhez fogható hófehér ünnep. Bármennyit költene is a Város ünnepi díszekre, sokszor otromba, ízléstelen, máskor pazarló, fölösleges cicomákra, nem lehet egy napon emlegetni azzal, amikor a Természet, Isten akaratából, ünneplőbe öltözik. Ilyen „díszletek” mellett a lelkünk is könnyebben emelkedik ki az egész évben rátelepedett érzelmi salakból, fásultságból. Amint a város minden szemetét, koszát, sarát elfedi a pompás hótakaró úgy seperjük mi is „szőnyeg alá” minden bánatunkat, csalódásunkat, keserűségünket.

Itt vannak az Ünnepek!

Soha nem tapasztalt méretekben éled bennünk a Remény is, elsősorban, a korai Tél után már márciusra várjuk a Tavaszt. Emlékszem, kapusi éveimben ismertem meg igazán a Telet, hosszú, kemény és kérlelhetetlen tud lenni. Egyik évben április elején volt közel két hétig -25 fokos hideg.

Hol is telhetne jobban az Ünnep, mint Otthon, a Családban. Egy pillanatra elhunyt szüleimre gondolok és kívánom, hogy Isten kezében leljék meg egész életen ét keresett nyugalmukat. De most nem a holtak foglalkoztatnak, hiszen a Születés, az Élők Ünnepe van. Ezért én is minden erőmet, időmet, gondolatomat, lelkem teljes kincstárát élő szeretteimnek szentelem.

Van kinek nagyobb a családja, mint páldául a Máthé Laci komámé(nagyszülők, Laci, Juli, Boglár, Lacika, Attila), a legszebb család, amit ismerek és elképzelni tudok, ahol mind a három generáció hiánytalanul jelen van és egybegyűl az Ünnep hívó szavára. Másnak kisebb családja van, mint például nekem, hiszen feleségem és lányaim együtt alig nyomják le a mérleget ellenemben. Jaj, de Isten őrizz, hogy ne legyen Család! Jaj annak, aki egyedül tölti az Ünnepeket. Tizenhárom éve voltam így, miután kedves és szeretett volt feleségemtől, Andreától elváltam(abban az évben temettem el apámat is). Hívtak ide, hívtak oda, sehova sem tartoztam, senkié sem voltam. Lányok is hítak vagy öten(így, parasztosan), egyik sem tetszett(Akkor a lelkem az Éva névre zsongott, Isten áldja meg minden viselőjét… bár már a legelső – ott a Paradicsomban – is botlott). Végül tévéztem karácsonykor és Szilveszterre elhatároztam, hogy felmegyek a Comprexesekkel(Virág Peti, Bálint Attila stb.) Bogátra a Nyugatiba. Kicsi hiba csúszott a tervekbe, mert ahelyett, hogy Nagyvárad felé vettem volna utam, Mariselen keresztül akartam a Jára völgyébe átjutni. Nyáron gond nélkül sikerült volna, de december harmincegyedikén egy lélek nem járt arra, kerékláncostól beragadtam az óriási hóba és a szilveszter éjszakát azzal töltöttem, hogy kiássam a kerekeket és centiről centire megfordítsam az autót a keskeny erdei úton, egyik oldalon szakadékkal… Nemrég a nővérem volt pár centire a szakadéktól, ezért állandóan bíztatom lányaimat, tartsák a kapcsolatot nagynénjükkel és megróbáljuk szeretettel kitölteni az anyám távozásakor keletkezett űrt.

Idén korán kezdődőtt az Ünnep, ahogy a Tél is. Már a Mikulás is hangulatos volt(ráadásul nagyon sok barátom köszöntött a névnapom alkalmából) és mintegy ettől ihletődve az Angyal is megelőlegezte már akkortájt a környezetkímélő fenyőfát. Jómagam hétvégére akartam halasztani a díszítést és ennek nyomatékot adva elvonultam a szobámba, nem így a gyermekeim, akik –idén előszőr – nem vártak bíztatásra. Reggel a mennyezetig érő fát tetőtől talpig díszben találtam. Rajta, előkelő helyen, az iskolai-óvodai kézművesmunkák.

A napokban a fa alá került a Balogh családtól hagyományosan postán érkező ünnepi, nagyon ízléses, üdvözlőlapja is, Réka, Orsi és Boldi saját keze munkája. Ez a momentum, immár hét vagy nyolc éve nagyon fontos számunkra az Ünnepek során. Most ismerem fel, hogy az én lányaim is mennyire önállóaká, tettrekészekká váltak az Ünnepekre, talán jövőtől már mi is viszonozhatjuk és ily módon üzenhetünk legkedvesebb, kitüntetett barátainknak. A Balogh családban is mindig sok meleget találtam, már egyetemista időnkben. Baloghéknál volt, hogy négy(!) generáció is egyszerre ült a fényképezőgép elé annak idején. Megtiszteltetés és lelki épülés volt ott lenni egy-egy családi összejövetelen. Eszter és Andris idén is meghívtak Budapestre szilveszterezni de sajnos ezt nem tudtuk bevállalni.

Tímea és Kámea szerencsések, mert közelről láthatták a Megváltó születési helyét, élete főbb állomásait. Barátok nélkül aligha válhatott valóra egy ilyen álom. A Gergely család, Gabi, Dani, Hanna és Ármin, önfeláldozó módon segített izraeli zarándokutunkon. Otthonukat, autójukat és idejüket bocsájtották rendelkezésünkre, nélkülül töredékét sem láthatuk volna e csodálatos világnak, amely ma Izrael. A Holt-tengeri „kezelés” után nem is volt meghűlés ezen a télen családunkban. Gergelyék mindig Családom voltak, családom helyett, ha otthonról elűztek, ők befogadtak. Dani szülei, Zsuzska mama ás Feri bácsi, az én szüleim is voltak, most pedig lányaim nagyszülei.

Mi lehetne a barátságnak szebb példája, mint a távoli Oregonban élő Ildikó következetes figyelmességei. Három gyönyörű gyermeket nevelt fel, három fiút, de mindig volt ideje, gondolata a barátaira, köztül, megtisztelő módon, reám is. Valamikor ő is postán küldött üdvözletet az Ünnepekre, Amerikából, abban az időben ez nagy lelki támasz volt számomra.

Ajándékozás, meglepetések, sok-sok öröm. Timi és Kámi idén is írtak Mikulásnak és az Angyalnak is, szép részletes levelet, színes rajzokkal. Timinek mégis az idei év volt az utolsó gyermekév ilyen szempontból. Egyik nap irodámban éppen elővettem leveleiket, melyeket természetesen az Angyal vitt el az éjjel, hogy –jó Angyalhoz illően – átismételjem a kívánságlistát. Erre valaki lehívott az üzletbe és… pont akkor érkezett a lányom a suliból, ebédelni. Szokása szerint felmászik a tyúklépcsőkön irodámig, nem talál ott de meglátja a leveleket az asztalon. Komoly beszélgetésben voltam az ügyféllel mikor közénk toppan a lányom: -Hazudtál! Aztán nem láttam délutánig, mikor karatézni mentünk. Meghívtam egy sütire és elbeszélgettünk. -Miért esküdtél meg a tegnap, hogy nem te viszed el a leveleket? –kérdezte. –Hazudtál!. –Nem hazudtam, a leveleket tényleg nem én vittem el, hanem anyuka, pont azért, hogy megtarthassam az eskümet. Látszott rajta, hogy már régóta szeretett volna tiszta vizet a pohárba ezért elégedett volt önmagával és felfedezésével, az én válaszom is megnyerő volt. Abban megegyeztünk, hogy kishuga és más gyermekeket előtt örzi a titkot, ez a „nagyos” szerep igen tetszik neki azóta is.

Az év utolsó három napját Kapnikbányán töltöttük, kedvenc sípályánkon. Jó alkalom volt esténként meglátogatni a nagybányai rokonságot is. A kapnikbányai fölső pálya, az ICOANA1 egy idillikus, mesebeli, természeti oázis (live webcam:  http://www.jurnalul.ro/webcam/cavnic-icoana-245.html), merném állítani, hogy, legalábbis e tekintetben, felülmúlja az osztrák síparadicsomok többségét is, de félek, hogy „nyugati” barátaim némelyikét sérteném meg. Sok kivándorolt barátom önérzetesen köti az ebet a karóhoz, hogy odakinn csak jobb lehet. Emlékszem, még a kilencvenes években vendége voltam egyik legjobb barátomnak, Németországban. Az Aldiban voltunk vásárolni vacsorára és nézegettük a különböző joghurtokat, erre én elszóltam magam, hogy már nálunk is van ilyen joghurt, a Napolact… – Ilyen joghurt nálatok nincs! – kaptam meg a felvilágosítást és azóta sem merem említeni németországiaknak a kolozsvári joghurtokat. Persze most, hogy már tudományosan bizonyított a tejtermékek(állati fehérje)rákkeltő hatása, a vita akár meddőnek is tekinthető(www.minnet.hu és még sokszáz oldal). Ugyanez a barátom 2010 nyarán egy hajnyírógépet hozott nekem ajándékba, mikor Magyarország területén összefutottunk, azzal, hogy ez a gép ugyan defektes, de én úgyis amolyan ezermester vagyok, biztosan megjavítom magamnak. A jó szándék a fontos és egyszer biztosan meg is javítom azt a ketyerét. Vannak ilyen apró pillanatok, amik csak megerősítik a barátságot. Nekem ez egyik legigazibb barátom, szívből szeretem és ragaszkodom hozzá, az Ő nevét kivételesen nem említem, ha már így elmulattam rajta.

Sok sok Barátot érzek magam mellett és ölelek gondolatban az Ünnepeken. Volt Osztálytársak, Egyetemi kollégák, óvodai és Iskolai Szülőtársak, Fociklub Tagok, Duna TV stáb, Munkatársak, Üzletfelek, Partnerek, Szomszédok, Ismerősök, Facebookosok és Twitteresek, mindebből volt és jelenlegi.

Nagyszerű dolog az Ünnepeken csupán a Családra, Barátokra gondolni. Unokatestvéreim és családjuk sem kivételek, Noémi(gyermekei Dóra, Kálmán) és István. Karácsonykor villámlátogatást is tettünk nagynénimnél, Sári néninél, ahol Isvánnal is összefutottunk.

Tegnap bombaként ért a hír, hogy a 6 éves Dórika, Timi és Kámi második unokatestvére, cukorbeteg. A diagnózist Réka állapította meg, életem első jegyese(Réka valamikor nagyon gyűlölhetett, hátha azóta már ő is tudja, vannak dolgok, amik felettünk zajlanak, szüleinktől vagy a Jóistentől erednek, kell egy kis „amerikai” gondolkodás, hogy az ilyesmit lekezelhesse az ember). Alina, feleségem, azonnal levélbe kezdett, mert ő, nagyon sok gyakorlati esetből, igen jól tudja, mik ennek a betegségnek a kiváltó okai és milyen sürgős lépéseket kell tenni, hogy a gyermekszervezetet visszatérítsük egészséges mivoltába(az inzulinozás csak tüneti kezelés, SOHA nem vezet gyógyuláshoz) . Természetes, hogy most mindenki ennek a drága gyermeknek a sorsát igyekszik jobbítani.

Miközben ünnepelünk, milliók szenvednek rákban és százmilliók betegek, testben, lélekben. Sokan elfelejtik, hogy szervezetünket vezetni lehet, jó vagy rossz irányba. Döbbenetes felismerés, hogy a hagyományos orvosok zöme elszakadt az Élet valóságától és mindent, de mindent a gyógyszerek erejére bíz és három évezredes orvosi kutatás után is könnyedén kijelentik: “ismeretlen betegség”, mint a kapusi 32 éves Ákos esetében is, aki egész testében elzsibbadt és az orvosok üveges szemekkel bámulják. Mintha ő lenne az első ember a Földön aki elzsibbadt. Hol van akkor az ésszerűség, a tapasztalat, a lelki közelség, a szeretet, a szenvedély, valamikor mind-mind az orvosi hitvallás részei. Na és a fejlett technika, a tudomány? Nem szégyellünk az űrben röpködni mindaddig, amíg egyetlen ember is létezik a Földön, akit nem tudunk meggyógyítani?

A jó Isten saját tökéletlen eszközeinket fordítja ellenünk, büntetésül, hogy ezekben jobban hiszünk, mint Őbenne.

Ady Endre (Karácsony) csak egy a sok közül, aki ezt tisztán látja, érti, mondja, figyeljetek oda, Adyra és sok már átszellemült Emberre. „Golgotha nem volna/ Ez a földi élet,/ Egy erő hatná át/ A nagy mindenséget, / Nem volna más vallás, / Nem volna csak ennyi: / Imádni az Istent / És egymást szeretni… „

Prima Primavera

Szerencsés ember vagyok és ennek immár sokadik bizonyítéka, hogy a legolcsóbb repülőjegy elvén kiválasztott izraeli üdülésem egybeesett az ottani magyar filmhéttel, ezenfelül pedig, hogy a főrendező, Edelényi János, éppen barátom barátja, így kaptam meghívást a Prima Primavera című film izraeli bemutatójára és alkalmat arra a megtiszteltetésre, hogy, a film megtekintése után, a rendező kezét megszorongathassam.

Edelényi János szenzációs személyiség, közlékeny és barátságos , szerény és erzékeny ember. Filmje abba a nem mindennapi kategóriába tartozik, amely egy csapásra leköti a nézőt, magával ragadja és nem földobja majd elengedi, hogy estében ízekre szakadjon, hanem ellenkezőleg, szétzilált lelkét vigasztalja, egybefogja, fölépíti, átkarolja, melegíti. Újjászületve hagytuk el a mozitermet és alig vártuk, hogy újra láthassuk a filmet. Másnap este a Jánostól kölcsönkapott videópéldányt néztük (előnye volt, hogy hiányzott róla a bemutatón alkalmazott héber feliratozás, ami a Romániában felirathoz szokott szemünket kissé zavarta). Még a filmszöveg román nyelvű változatát is megkaptuk Jánostól, kinyomtatta számítógépéből, ezzel lehetővé téve, hogy feleségem is jobban megérthesse a filmet.

A mediterrán üdülésünk és zarándokutunk, baráti látogatásunk, kiegészült egy nagyszerű lelki öntettel is, amely történetesen az otthoni tájakhoz, realitásokhoz, történelmi mélységekben gyökerező gondokhoz, tényekhez kapcsolódott és onnan, a távoli Izraelből, még elevenebbnek, igazabbnak látszott mintha itthon éltük volna át.

Kertész Gábor( Lukáts Andor) és Joli(Vesela Kazakova) a film két, egymással folyamatos, harmónikus, kiegészítő kölcsönhatásban levő, meghatározó alakja, egyénisége, miközben a kegyetlen világban, izgalmas kalandok közepette, menekülve keresik a nyugalmat, biztonságot, boldogságot, egyszóval az élet értelmét, beköltöznek a néző szívébe, nem egy estére, egy életre.

Le a kalappal a nemzetközi stáb és az őket irányító rendező előtt. A néhol gyemeteg vonalvezetés sem káros a filmre. Az elv: egyszerű és nagyszerű, ezért többen értik, többekhez szól a film átfogó, nagyívű mondanivalója kelet európa elüldözött zsidóiról és el nem üldözött, boldogtalan, kiúttalan, más népeiről.

 A cím pedig, Prima Primavera, vídám és optimista, ahogyan csak a szenvedő nélkülözők tudnak lenni, legjobban a rendező szabad értelmezésén keresztül értjük meg: nem “szevasz, tavasz”.

 A filmet mindenképpen érdemes megnézni. További részletek: http://www.primaprimavera.com/hu.html

Örömmel nyugtázom, hogy a film már Kolozsváron is bemutatásra került és több filmes csatorna is műsorára tűzte (HBO, CineMAXX). Azonkívül itt a trailer a Youtub-ról:

http://www.youtube.com/watch?v=4hVXRel3C9I