Live Writer

American pie és tehénpalacsinta

Avagy miért szeretem én az újat, merészet?

Amerikai filmben(és talán Amerikában is, szóljatok hozzá, USA polgárok) ha valaki remek ötlettel, újítással áll elő  legyen az találmány, művészi vagy eszmei irányzat vagy csupán egy ésszerű ötlet, mégha nem is korszakalkotó, az emberek (nagytöbbségének) a szeme felcsillan, feléje fordulnak a reménykedő arcok, levegőbe repülnek a sapkák, teljes, közösségi, a támogatás, “ezt meg kell csinálni”-mondja mindenki.

Román fimben, ha tetszik, erdélyi magyar fimben, mindez fordítva történik. Mindegy, hogy a megszólaló egy iskola szülői közösségének tagja avagy a politikai porondon lép fel. Az újítót gyanakvás veszi körül: mit akar ez itt, milyen hülyeségbe kever bele (ült volna ott az anyjában), méghogy neki sikerüljön ilyesmi és akkor nekem mi hasznom belőle, hogyne, hogy meggazdagodjon a nyakunkon, ezt én is kitalálhattam volna, azértsem választok ilyet, mert a szomszédomnak rokona… A besímuló, megalkuvő közösség kitaszítja, elszigeteli, ignorálja a nyitott, önálló gondolkodásra képes embert, szőnyeg alá sepri a mindent belepő szürkeségből felbukkanó színeket.

Valaki mesélte az alábbi anekdotát: egy Kolozsvártól nem messze levő faluban, legyen a neve Nagymocsaj, történt, hogy a főutca közepe táján tekintélyes tehénpalacsintát hagyott a Bori tehén. A falu polgárai becsülettel kerülgették, az út mintha kissé meg is szélesedett volna a sok szekérnyomtól, a lovak, de még az ökrök is, tudták már mi a járás.

Egyszer aztán a faluba költözött egy fiatal ember a családjával, aki szerette a tiszta levegőt, a virágzó fákat és a mosolygós embereket. Amikor elhajtott a tehénpalacsinta mellett úgy érezte, útban van, kiszállt kocsijából egy kis lapátkával és eltakarította a tehénpalacsintát. Nem az árokba tette, hanem egy zsákba, haza akarta vinni, a komposztosládájába.

Másnap baljóslatú suttogás, morajlás indult a faluban. Végül  a falu apraja-nagyja a bíró háza elé gyűlt és hangosan kiabáltak, szitkozódtak: Adják vissza! Tolvajok!

Mindenki úgy érezte, meg lett rövidítve, hiányzott mindenkinek a tehénpalacsinta, bár ki-ki más okból hiányolta. Volt akinek útjelző tábláúl szolgált. Ott kezdődőtt a “göröngyös” és amíg a palacsinta a “helyén” volt, addig, úgy-e, a lovak is ökrök is tudták, hogy kerülni kell, nem volt szükség nógatásra, éberségre. Mások irányjelzőnek használták. Szerintük a szóbanforgó hosszúkásan elnyúló formája pontosan a községházára mutatott, ezért nagyban segítette a tájékozódást falubelieknek, környékbelieknek egyaránt. Megint mások idegenforgalmi látványosságnak tekintették. Milyen is egy falusi főutca tehénpalacsinta nélkül, ha érkeznek a túristák és nem találják, azt mondják majd, ez már város és továbbállnak. Bezzeg a Kismocsajiaknak több tehénpalacsintájuk is van és mind elvonzzák a faluturistákat. Mások szerint természetes műemlék. Itt megoszlottak a vélemények, egyesek szerint antikommunista (mert a kommunizmusban szarni sem mert a tehén, bezzeg most bátran és középre), mások szerint antiszemitizmus elleni (mert a mi tehenünk nem a zsidókra szart).

A nagy hangzavarban mindenki visszakövetelte a tehénpalacsintát és kérte a tettes megbüntetését.

A tettes fiatalember némán figyelte az embereket. Aztán kivette a zsákot a kocsijából és odatette a bíró lába elé. Elnézést, csak láttam, hogy túl elszáradt és gondoltam hazaviszem, egy kicsit rendbe teszem. Éppen készültem a helyére tenni.

Rövid néma csend után a tömeg üdvrivallgásba tört ki. Micsoda jó gazda, csodálatos ember, a falu nemes polgára!

A fiatalember mentegetőzőtt, hogy sietve távoznia kell, mert pelenkát kell cserélnie a gyereknek. De a használt pelenkát szívesen felajánlja a falumúzeumnak. Sietve beült kocsijába és miközben hazafelé hajtott szilárdan elhatározta, hogy kivándorol Amerikába.

Hiroshima a Négyszögletű kerek erdőben (pontosabban a szünetben)

Pazar előadást produkáltak a Kolozsvári Magyar Színház színészei. Ha azt mondom, nagyon tetszett, kitűnően szórakoztam (névnapom alkalmából) és (egy idő után) teljesen beleéltem magam, akkor könnyen infantilizmussal, gyermetegséggel vádolhatnak irónikusabb olvasóim, de hát énnekem  nagyon tetszett, kitűnően szórakoztam és teljesen beleéltem magam a Négyszögletű Kerek Erdő Mikulásos kiadásába. Le a kalappal a tíz színész és az egész stáb, nem utolsósorban pedig a technikai megoldások, GIMP-es animációk készítői előtt.

A szünet kezdetekor nógattam átszellemült lányomat, Kámeát, mozduljunk ki  a páholyból, kell egy kis séta.

–          Nem akarok kimenni.

Megette a mandarint és kis idő múlva újra próbálkoztam:

–          Gyere, lássuk mit csinál Tímea.

A gyermek megindult és mielőtt a folyosóajtót elértük volna, valami megérzésem azt sugallta szólaljak meg:

–          De nem vásárolunk semmit. Ilyenkor (este 7.-kor) már nem esznek édességet a gyerekek.

Néma jóváhagyása arra engedett következtetni, hogy a nővérével való találkozás jár a fejében.

Amint két kézzel kitártam a folyosóajtót néma döbbenet lett úrrá rajtam.

Előttem egy gyermek kakaós croissantot evett.

Nem egy.

Tekintetemet lassan, félve emeltem fel és két, tíz, ötven, kétszáz -!!!!- gyermeket pillantottam meg, amint ugyanazt teszik. Úgy tűnt MINDEN gyermek kakaós croissantot eszik, esetleg sós chips-et és fél literes szénsavas, mesterségesen színezett üdítőkkel -sok ezek közül undorítóan fekete színű- rohangálnak fel-alá.

Este hét óra volt. Lehet, hogy ezek MIND utcagyerekek? Hogy SENKI nem adott nekik EBÉDET? Hogy nem várja őket VACSORA? Mivel magyarázható, hogy eszeveszettül mérgezik magukat ebben az órában. Csakis kiéheztetett gyerekek viselkednek így…

Ahogy fölfelé haladtam a lépcsőn a bombatámadás utáni kép kiteljesedett. Felnőttek tucatjai egymással versenyezve szívták cigarettájukat. Ki tud hosszabb hamut képezni, nagyobb füstöt fújni a gyerekekre. A füstöt vágni lehetett a levegőben, a kolozsvári gyermekek Mikulási előadásán, a Sétatéri Magyar Színházban.

Miközben a színpadon a színészek, fantasztikus odaadással próbálták sugározni Lázár Ervin pozitív üzenetét, társadalomépítő jövőképét, a szünetben a jövő túlsúlyos, szív-, érrendszeri és daganatos betegségekben szenvedő generációja hancúrozott. Szülői felügyelettel.

Kétségbeesetten ránéztem Kámeára. Hogyan értessem meg vele…

A gyermek, aki nagyon jól tudja, hogy egyik fiatal szülőtársunk egy távoli német klinikán küzd a legfélelmetesebb betegséggel, hogy nem hagyja magára ezen a világon az enyéimmel hasonló korú gyermekeit és azt is tudja – LÁTTA-, hogy már az ő korosztályában is százszámra fordulnak elő a végzetes betegségek, mély értelemmel nézett vissza rám és csak annyit mondott:

–          Nem vásárolunk semmit.

Egymásra mosolyogtunk, miközben reánkzúdult nagyobbik lányom, aki kérdezés nélkül mondta egy szuszra:

–          Hogy képesek más szülők ennyi rosszat tenni a gyermekeiknek?

–          Még nem értik, gyermekem, még nem…

Nászgyermekem, Márió, igazi -Szent Miklós napi- meglepetéssel, gyönyörű terített asztallal várt. Négykarú gyergyatartó állt középen, érkezésünkkor mind a négy gyertya lángra lobbant. A tágas szobában a gyertyákon kívül még négy mennyezeti halogén égő sugárzott halvány hideg fényt az alattuk kifeszített cáparekesztő hálóban elhelyezett üvegkristályokon keresztül. Márió saját tervezése és kivitelezése. Az asztal ünnepien megterítve, fönnséges illatok és halk zene töltötte be a helyiséget. A lélek fölemelkedett, a test megbizsergett.

A látvány és az illatok hatására a gyermekek növekvő étvággyal telepedtek az asztalhoz. A házi beuf-saláta, a regáti (kemény)puliszka tejföllel, savanyított csípőspaprikával, az édeskrumplis (picsóka), frisszöldséges, fokhagymás saláta, házikenyér  maguktól beszéltek.

Engem Márió kristálytiszta házibora kényeztetett, az bizony nem látott ként, cukrot. Nem is volt az éjjel emésztési gondom.

A vacsorát mesebeli töltött káposzta koronázta.

Egy tiszta, jó levegőjű -mindegy, hogy kerek, vagy négyszögletű- erdőben éreztem magam, barátok között, a család melegségében, békében, egészségben.

Köszönöm Mikulás, hogy pont azt hoztad nekem, amire vágytam, kérlek Másokról se feledkezz el.

Vacskamati karácsonyi ajándéka

Meglepő módon kedveskedett nekem -illetve gyermekeimnek és a többi gyereknek – Vacskamati, a Négyszögletű kerek erdő eminens lakója. A ma délutáni -karácsonyi- előadás végén, újjongó gyermekeink által körültáncolva, az első sorban nevető kopasz fejemhez dörgölte tekintélyes vastagságú sminkjét. Saját kicsinyeim annál jobban élvezték, mert eszükbe jutott, hogy a nyáron, a Budapesti Nagycirkuszban, ugyancsak az első sorban, a bohóc megfésült egy jókora seprűvel.

A karácsonyi ajándékba kapott fejdíszt büszkén viseltem hazáig és szó sem lehetett lemosásáról mielőtt megörökíttetett volna. Örömömet hadd osszam meg Veletek is.

Crăciun fericit şi La Mulţi Ani!

Tuturor prietenilor şi semenilor mei. Cu drag, Miklós

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt

Barátaimnak és felebarátaimnak egyaránt.
Üdvözlettel, Miklós

Gázművek, gazművek, gázművészek?

A nyáron újították fel Kolozsvár egyik fontos belvárosi utcájának gázvezetékeit.  A modern, tartós és esztétikus -gondolom EU-konform-eredmény mellékelve. Érdekesség még, amint – a munkálatok után helyreállított útburkolaton – az utcai sávozással kikerülték a parkoló autókat. No (more)comment!

Beosztása is „kötelezte” a becsületes megtalálót?

Szokás szerint elhagytam a mobilomat. Ti ezt a készüléket már nem is neveznétek mobilnak, amolyan egyszerű kis telefon, amit a pontokra adnak. De csörög és bárkit felhívhatok róla. Ezt mindig szerettem benne. Szerintem tehát igencsak okos-telefon.
Rohantunk a suliba, fölpattantam a a biciklire és nem zippzároztam be melegítőnadrágom zsebét.
A telefon kiesett, -mint utóbb kiderült – szétesett és így hívhatatlanná vált. A kártyát néhány órán belül letiltottam, lecseréltem. Volt, hasonlóan szerény, tartalék-telefonom. Őszintén, ki reménykedett volna még… A telefonszámokat sem bántam, adatbázisomat rendszeresen lementem „blututon” a számítógépre.
Napok teltével felhívott egyik ismerősöm. Valaki felhívta és kérdezősködött nevekről, amelyeket egy telefonból olvasott ki. Több számot is fel kellet hívjon az illető, amíg nyomra bukkant. Mindezt saját költségén, saját SIM kártyája használatával tette. Föltétlenül meg akarta találni a telefon gazdáját.
Végül egyik volt óvó néninkre bukkant. Eni rájött, hogy az én telefonomról lehet szó és vállalta, hogy szól nekem és átadja a megtaláló telefonszámát. Még aznap este találkoztam Ţ.V.-vel, az Ortodox Teológiai Szemináriumban és visszakaptam készülékemet.
Amint említettem, sem a telefon, sem a benne levő adatbázis nem jelentett nagy értéket számomra, de a tény, hogy valaki idejét, pénzét áldozta felkutatásomra, föltétlenül örömöt akart nekem szerezni, –Adventkor talán ez még jobban felértékelődik – igen jóleső érzés volt.
Amikor köszöneteim között azt mondtam neki, hogy nem sokan tették volna meg ezt, azt válaszolta:
-Sokan megtették volna!
És ez a válasz egy életre szóló emlék lesz számomra.

Hiroshima a Négyszögletű kerek erdőben (pontosabban a szünetben)

Pazar előadást produkáltak a Kolozsvári Magyar Színház színészei. Ha azt mondom, nagyon tetszett, kitűnően szórakoztam (névnapom alkalmából) és (egy idő után) teljesen beleéltem magam, akkor könnyen infantilizmussal, gyermetegséggel vádolhatnak irónikusabb olvasóim, de hát énnekem  nagyon tetszett, kitűnően szórakoztam és teljesen beleéltem magam a Négyszögletű Kerek Erdő Mikulásos kiadásába. Le a kalappal a tíz színész és az egész stáb, nem utolsósorban pedig a technikai megoldások, GIMP-es animációk készítői előtt.

A szünet kezdetekor nógattam átszellemült lányomat, Kámeát, mozduljunk ki  a páholyból, kell egy kis séta.

–          Nem akarok kimenni.

Megette a mandarint és kis idő múlva újra próbálkoztam:

–          Gyere, lássuk mit csinál Tímea.

A gyermek megindult és mielőtt a folyosóajtót elértük volna, valami megérzésem azt sugallta szólaljak meg:

–          De nem vásárolunk semmit. Ilyenkor (este 7.-kor) már nem esznek édességet a gyerekek.

Néma jóváhagyása arra engedett következtetni, hogy a nővérével való találkozás jár a fejében.

Amint két kézzel kitártam a folyosóajtót néma döbbenet lett úrrá rajtam.

Előttem egy gyermek kakaós croissantot evett.

Nem egy.

Tekintetemet lassan, félve emeltem fel és két, tíz, ötven, kétszáz -!!!!- gyermeket pillantottam meg, amint ugyanazt teszik. Úgy tűnt MINDEN gyermek kakaós croissantot eszik, esetleg sós chips-et és fél literes szénsavas, mesterségesen színezett üdítőkkel -sok ezek közül undorítóan fekete színű- rohangálnak fel-alá.

Este hét óra volt. Lehet, hogy ezek MIND utcagyerekek? Hogy SENKI nem adott nekik EBÉDET? Hogy nem várja őket VACSORA? Mivel magyarázható, hogy eszeveszettül mérgezik magukat ebben az órában. Csakis kiéheztetett gyerekek viselkednek így…

Ahogy fölfelé haladtam a lépcsőn a bombatámadás utáni kép kiteljesedett. Felnőttek tucatjai egymással versenyezve szívták cigarettájukat. Ki tud hosszabb hamut képezni, nagyobb füstöt fújni a gyerekekre. A füstöt vágni lehetett a levegőben, a kolozsvári gyermekek Mikulási előadásán, a Sétatéri Magyar Színházban.

Miközben a színpadon a színészek, fantasztikus odaadással próbálták sugározni Lázár Ervin pozitív üzenetét, társadalomépítő jövőképét, a szünetben a jövő túlsúlyos, szív-, érrendszeri és daganatos betegségekben szenvedő generációja hancúrozott. Szülői felügyelettel.

Kétségbeesetten ránéztem Kámeára. Hogyan értessem meg vele…

A gyermek, aki nagyon jól tudja, hogy egyik fiatal szülőtársunk egy távoli német klinikán küzd a legfélelmetesebb betegséggel, hogy ne hagyja magára, ezen a világon, az enyéimmel hasonló korú gyermekeit, és azt is tudja – LÁTTA-, hogy már az ő korosztályában is százszámra fordulnak elő a végzetes betegségek, mély értelemmel nézett vissza rám és csak annyit mondott:

–          Nem vásárolunk semmit.

Egymásra mosolyogtunk, miközben reánkzúdult nagyobbik lányom, aki kérdezés nélkül mondta egy szuszra:

–          Hogy képesek más szülők ennyi rosszat tenni a gyermekeiknek?

–          Még nem értik, gyermekem, még nem…

Nászgyermekem, Márió, igazi -Szent Miklós napi- meglepetéssel, gyönyörűen terített asztallal várt. Négykarú gyergyatartó állt középen, érkezésünkkor mind a négy gyertya lángra lobbant. A tágas szobában a gyertyákon kívül még négy mennyezeti halogén égő sugárzott halvány hideg fényt az alattuk kifeszített cáparekesztő hálóban elhelyezett üvegkristályokon keresztül. Márió saját tervezése és kivitelezése. Az asztal ünnepien megterítve, fönnséges illatok és halk zene töltötte be a helyiséget. A lélek fölemelkedett, a test megbizsergett.

A látvány és az illatok hatására a gyermekek növekvő étvággyal telepedtek az asztalhoz. A házi beuf-saláta, a regáti (kemény)puliszka tejföllel, savanyított csípőspaprikával, az édeskrumplis (picsóka), frisszöldséges, fokhagymás saláta, házikenyér  maguktól beszéltek.

Engem Márió kristálytiszta házibora kényeztetett, az bizony nem látott ként, cukrot. Nem is volt az éjjel emésztési gondom.

A vacsorát mesebeli töltött káposzta koronázta.

Egy tiszta, jó levegőjű -mindegy, hogy kerek, vagy négyszögletű- erdőben éreztem magam, barátok között, a család melegségében, békében, egészségben.

Köszönöm Mikulás, hogy pont azt hoztad nekem, amire vágytam, kérlek Másokról se feledkezz el.

Amerikai filmbe illő igazságos ítélet a román bíróságon avagy Isten, Te Magasságos!

Két és fél évig zaklattak törvénytelenül a román hatóságok!

Van pártatlan, bátor bíró Romániában!

2009-2011 között zaklatások és visszaélések az állami hatóságok részéről!

Kitartó küzdelem és egy harminc éves ügyvéd lelkes helytállása!

Hitem és családom tartott meg a nehéz megpróbáltatások alatt!

Ilyen és hasonló címekkel lehet leírni ami velem történt és amit most érzek. A továbbiakban a témáról románul fogok írni, mert sokfelé szeretném közölni ezen a nyelven.